„Én hivatásomnál fogva természeti erőkkel állok szemközt, és kívülálló előtt ismeretlen harcokat kell hangtalanul megvívnom.” (Kabay János)
Kabay János vegyészeti kutatásainak előzményei Kabay János találmánya értékének és egyedi jellemzőinek megértéséhez mindenképp szükséges egy rövid történeti áttekintés a témában, hiszen speciális, nem mindenki által ismert szakterületről van szó. A morfin, a fájdalomcsillapításra és altatásra már az ókorban is használt ópium fő alkaloidja. Két évszázada, az 1800-as évekderekának kísérletei során született meg és vált elterjedtté az ópiumnál sokkal hatásosabb módon az orvosi gyakorlatban. A feltaláló Friedrich W. Serturner német vegyész, a paderborni püspöki udvar volt gyógyszerésze, aki az ópium tisztítása során, annak vizes oldatából izolálta a savban és lúgban egyaránt oldódó szerves anyagot. Azt is megállapította róla, hogy ez az anyag a felelős az ópium fájdalomcsillapító és altató hatásáért. Kutatásaiért a jénai egyetem tiszteletbeli doktorának választották, s egyben őt tekintjük az alkaloid vegyészet úttörőjének, valamint Kabay János – hozzá képest– 120 évvel korábbi inspirálójának is, hisz egyetemi tanulmányai alatt a szigorlatokra készülve komolyan tanulmányozta Serturner kísérleteit. Ópium-tisztítási próbálkozásai során véletlenül kinyert új gyógyszerének Serturner, Morpheus, a római mitológia álomistene után, a morfium elnevezést adta, s olyan gyógyszert adott ezzel az emberiségnek, mely lehetővé tette az orvosok számára a fájdalom enyhítését és a sebészet modernizálását. Hamarosan elkülönítették az ópium további fontos alkaloidjait is: a narkotint, a kodeint, a tebaint és a papaverin is.Ám abban az időben volt egy a tudományos világban elfogadott és meggyökeresedett nézet, mégpedig, hogy a máknövényből kinyert morfin csakis ópium útján érhető el. Az éretlen máktok megkarcolásakor kifolyó tejszerű nedv a máknövény szirmainak lehullása utáni bemetszés során kiszivárog a növényből. A megszáradt, barna anyagot lekaparják: ez az ópium, a kiszáradt tejnedvből kalácsot gyúrnak, amely évekig megőrzi hatását. A nagyon aprólékos, nehéz fizikai munkát igénylő kinyerési mód és a rabszolga-bérezésű dolgozók gyenge teljesítménye miatt ez az eljárás még Kabay korában is rossz hatásfokú és egyben ellenőrizhetetlen volt. Egy-egy ilyen 1,5 kg- mos tömegű ópiumkalácshoz kb. 3000 máktokból gyűjtötték össze az ópiumot. Serturner találmánya után 1831-ben ipari eljárást is kidolgoztak a morfin és a többi mák alkaloid ópiumból való előállítására, s ezzel a megoldással a morfin gyakorlatilag végleg kiszorította a gyógyászatban az ópiumot, ami ugyan gyógyszeripari kiindulási anyag maradt, de nagy hátránnyal is járt, hiszen kábítószerként pedig függőséghez vezetett. Köztudott ugyanis, hogy mint minden jótékony dolognak, ennek az anyagnak is volt ellenpólus értéke, 1850-től, az injekciós fecskendő feltalálásától az érbe adott ópium még gyorsabbnak és kábítóbbnak bizonyult. S amikor 1898-ban német vegyészek a morfint különböző vegyületekkel kezelték, mert olyan altatót kerestek, aminek nincs veszélyes utóhatása, épp az ellenkezőjét érték el, mert előállították az emberiség legrombolóbb kábítószerét: a heroint, amelyre szerveződve jöttek létre a legnagyobb alvilági drogszindikátusok. Bár ezek a kutatások is gyógyító céllal zajlottak, mégis gyilkos mérget szültek, az emberi kutató elme arra is próbált megoldást találni, amit a tudomány lehetetlennek tartott:
a morfint kivonni máknövényből, mégpedig az ópium-fázis elkerülésével. Pedig még olyan téves nézetek is eluralták a tudományos közfelfogást ekkor, hogy morfin csakis az ópiumtermelés során keletkezik a mákban. Enne ellenére még ebben a században a Kabayhoz hasonlóan lázadó szellemű két kutató vegyész, a francia M.Tilloy (1827) és a német F. M. Winckler (1831) felismerték, hogy az érett, száraz mákfejből is kinyerhető a morfin, s tőlük függetlenül ugyanekkor Dulanc francia tudós a zöld mákban mutatta ki a morfin jelenlétét. Ezek az egy évszázaddal korábbi kísérletek voltak az elő-állomásai Kabay János találmányának, s ugyanforradalmi jelentőséggel bírtak, mégsem tették lehetővé az ópium-eljárás mellett versenyképes gazdaságos gyártást. Ugyanakkor mégis ezek a 19. századi kutatók jártak annak a tudományos útnak a legelején, melyet az ő kutatásaik által is felcsigázott, folyton kereső szellemű, elképesztő kitartású zseniális Kabay János járt be végül a 20. század első harmadában. S valóban elmondható, hogy a komoly és igazi megoldás az egész világot érintő kérdésre a legváratlanabb és legképtelenebb helyről jött: Magyarországról, annak egy a világtól elzárt szegletéből, egy ismeretlen, fiatal magyar zseni agyából kipattanva.
A találmány megszületésnek sürgető vágyát az 1. világháború által képteltesen és fizikálisan is nagy fájdalmakat okozó seb égette be még mélyebben az emberiség tudatába. A háború idején ugyanis a morfin hiány miatt válságos volt a helyzet, mert akkoriban ez volt a leghatásosabb, ismert fájdalomcsillapító. Sebesültek ezreit kellett sürgősen és hatásosan ellátni, s ezt a háborút egyébként harctéri bevetés nélkül megúszó fiatalember közvetlenül és érzékelte, ami mély emléknyomot képezett benne. Az ifjú Kabay ugyanis, mivel akkoriban még nem volt antibiotikum, 2 hónapig feküdt tüdőgyulladással kórházban, s láthatta, hogy a harcvonalról visszahozott sebesülteknek csakis a morfin nyújtott igazi segítséget. Ám ekkoriban a nagy tömegeket nehezen ellátó gyógyszergyáraknak az ópiumnyersanyagért a feketepiaccal kellett harcot vívniuk. Az ópium pedig számtalan kézen ment keresztül, míg elért Nyugatra, a háború, az ópiumhiány, az inflációs árak és a szindikátusok tisztességtelensége olyan „égetően kínos világszituációt” teremtett, melyre megoldás csakis az lehetett, ha egy biztosabb és olcsóbb vegyészeti utat találnak a morfin gyártáshoz. S ekkor került a képbe az egész tudományos világ elképedésére a megrögzött tudományos téziseket merészen megdöntő friss diplomás Kabay János.